Jövevény halainkról

Már megint egy törpe” – hangzik fel gyakran a horgászpanasz egy-egy törpeharcsa kifogása után, vagy “legalább nagyobbra nőttél volna” – mondja a pontyozó egy 10-15 cm-es ezüstkárász megakasztása után. “Szinte járni lehet a vízen” – bosszankodnak nyaranként a bezöldült, békanyálas tópartok horgászai. Ezeket a problémákat szinte egytől egyig az utóbbi évszázadban behozott, gazdasági célból betelepített halfajok okozzák. A most induló cikksorozatunkban szeretnénk beszámolni e halfajok (törpeharcsa, ezüstkárász, kínai razbóra, amur és a busák) okozta károkról, viselkedésükről, táplálkozásukról és az ellenük való védekezés lehetőségeiről.

Az elsőként említett faj a törpeharcsa (Ictalurus nebulosus) veszélyességét kiemeli, hogy szinte nincs védekezés ellene, és gyakorlatilag hasznosíthatatlanok. Más fajok nagyobb egyedszámot képesek elérni egy-egy vizen (kínai razbóra), illetve több kárt okozhatnak (ezüstkárász), de ezek egyrészt kiváló táplálékforrást biztosíthatnak hazai ragadozó halainknak, a horgon sokáig kitartó csalihalnak minősülnek, illetve sokan szívesen fogyasztják őket (sültkárász, razbóra-ruszli). Ezzel szemben a törpeharcsát tüskés hát- és mellúszói miatt a hazai ragadozók nem kedvelik, illetve az utóbbi időkben a csökkenő testmérete miatt az étkezési piacon sem keresett termék.

Hazánkba 1902-ben hozták be Észak-Amerikából. Telepítésüket az indokolta, hogy hazájukban több kilósra megnövő állatok kívánatos gazdasági halnak számítottak volna olyan területeken, ahol más ragadozó nem tudott volna megmaradni. Sajnos a több harcsafaj (fekete-, foltos-, csatornaharcsa) keresztezéséből kialakult állományok azt produkálták, ami ma is jellemzi hazai törpeharcsékat. Egyre kisebb átlagsúlyú (5-10 dkg), egyre nagyobb egyedszámú, egyes vizeken uralkodó fajjá váló, a növényi táplálékot egyre nagyobb arányban fogyasztó, a tüskéi miatt megfoghatatlan, a horgot mélyen benyelő, falánk halak alakultak ki. A hazai vizekben nem elég, hogy korán elérik ivarérettségüket (2. és a 3. évben), komoly ikra- és ivadékfalók, hanem az eredetileg ragadozóhalak áttértek a vegyes táplálkozásra. Fogyasztják a békés halaknak szánt etetetőanyag-keverékeket, rá-rácsapnak a kicsit is puha, szájukba beférő csalikra (bojli, csemegekukorica). Sok helyen csak a nagy méretű és a nagyon száraz kukorica csaliként való alkalmazásával lehet a “törpéket” elkerülni.

Sok hiedelem, téveszme kering e halfajról. Talán a legérdekesebb a hátúszóiban levő méreganyagtartalom. Szó sincs ilyenről. A rosszul kézbe megfogott, a hegyes úszók által keletkezett sebesülés, illetve annak nyálkája válthat ki komoly fertőzéseket. A seb begyulladásához elég az iszapos helyen összeszedett, a hal nyálkájában lerakódott szennyeződés. Szintén népszerű nézet, hogy a biztos védekezési módszer a “törpék” ellen a feketesügerek telepítése, amelyek hetek, hónapok alatt megritkítják a törpeharcsa állományokat. Vizsgálataink bebizonyították, hogy a feketesügér valóban eszi a törpeharcsát. A fiatal törpeharcsa ivadékok a békalárvákhoz hasonló csoportokban, állandóan mozgó fekete gomolyként keresik fel a partszéli vizeket. A békalárvákat kedvelő feketesügér a törpeharcsák ebben az ún. bandázási időszakában, közébük vágva, hatalmas szájukkal valóban sokat beszippanthatnak közülük. Azonban ez az időszak csak 2-3 hétig tart. Mikor a kis “törpéknek” kinőlnek, megerősödnek kemény úszóik, akkor már a feketesügér sem fogyasztja őket. Az ilyen korú fiatalokból még be-bekap egyet-egyet, de a tüskék megérzése után hamar kiköpik ezeket a szúrós állatokat. Sajnos, a 4-5 cm-es testnagyság felett a törpeharcsának gyakorlatilag nincs hazai hal ellensége. Elhúzódó tavaszonként, a lassan felmelegedő vízben a törpeharcsákat megtámadhatja a harcsafélékre specifikus kopoltyúférgesség. Szinte természetes, hogy ez a hazai parazita elsőként a nagy testű lesőharcsáinkat pusztítja ki (a mortalitás az állomány akár 60-70%-ra is kiterjedhet), míg a törpeharcsák között csak kis mértékű (20-30%) elhullás észlelhető. Többen úgy vélik, hogy ráktelepítéssel elejét lehet venni a törpeharcsák felszaporodásnak. Néhány tavon az ilyen meggondolatlan, és teljesen észszerűtlen ötlet azt eredményezte, hogy ha véletlenül törpeharcsa nem volt a közelben, akkor a kukoricával csalizott horgon a rákok idéztek elő a pontyokhoz nagyon hasonló kapást.

Terjeszkedését elsősorban a meggondolatlan horgászcélú telepítések segítik, illetve a tavak táplálóvizeivel való bekerülés támogatja. Mivel e faj szélsőséges környezeti alkalmazkodó képességgel rendelkezik, képes fennmaradni a tápcsatornák sokszor kedvezőtlen adottságú körülményei között is, így könnyen a tavak befolyó vizeibe kerülhet. A madarak lábán történő terjeszkedés inkább csak újabb mende-monda a hal élettörténetéből.

A többi halhoz képest későn, májusban szaporodnak. A hím készíti elő a nádtorzsákon levő fészket, melyre a nőstény csak néhány ezer, nagy méretű ikrát rak. Az ívás után a fészkeket mind a két szülő védelmezi. Úszórezgetéssel biztosítják a szükséges oxigént az ivadékaiknak, illetve elűzik az azokat károsító ikra- és ivadékfaló halakat és egyéb állatokat.

Általánosan elmondható, hogy a halak többsége nem hallja a 2000-2500 Hz-nél magasabb hangokat. Vizeinkben a ponty és az ezüstkárász “a legjobb fülű”, mivel képesek érzékelni a 4000 Hz-es hangot is. Ezzel szemben a hazánk és talán a világ legjobban halló hala a törpeharcsa, amelyik még a 8000 Hz-es hangokra is reagál.

Társas életüket az összetett kapcsolattartáson alapuló összetartás jellemzi. Az azonos nagyságú állatok kis helyen, nagy tömegben összegyűlhetnek, egymást figyelve pihennek és táplálkoznak. Ha egyikük táplálkozásba kezd (pl. etetőanyagot talál), akkor többi is aktív keresgélésbe kezd, megnézve mit eszik a társuk. Szociális intelligenciájuk magas szintjét jellemzi, hogy az USA-ban a kutatók gyakran használják ezeket a harcsafajokat etológiai vizsgálatoknál. Prof. Todd egy amerikai törpeharcsa fajon kimutatta, hogy a látásuktól megfosztott állatok képesek voltak a felkínált táplálékot megtalálni. A kisérlet folytatódott tovább a bajuszszálakat beidegző szaglóidegrostok átvágásával. A törpeharcsa még ilyen állapotban is táplálkozott, teljesen az ízérzékelő-képességére bízva magát. Érdekes módon, mikor ennek az állatnak az akváriumába egy fajtárs bőrváladékából cseppentett egy keveset, a kisérleti alany teljesen abbahagyta a táplálkozást és a “vetélytárs” dühödt keresgélésébe kezdett. Későbbi vizsgálatokból kiderült, hogy a törpeharcsák “személy szerint” ismerik egymást az általuk kiválasztott ún. egyéni illatok alapján.

Egyes vizeken jelentősen felszaporodhatnak (pl. Tisza-tó) más helyeken még telepítve sem tudnak megmaradni. Egyes területeken az egyik évben “csak törpét lehet fogni”, míg a következőben hirtelen eltűnnek. Sokféle magyarázatot kitalálnak ilyenkor, de az okokat, a törpeharcsa állományokat szabályzó környezeti tényezőket még senki sem tudta megfejteni. Védekezésre ellenük talán a társas viselkedésükből eredő hormonális, ún. védekező-feromonhatást lehetne kihasználni. A megsebzett állatok bőre nagy mennyiségben választ ki a többiek számára riasztóanyagokat. Egy biztos az intenzív horgásztavakon a nagytestű, csapatban úszkáló pontyokat a törpeharcsa nem tudja elzavarni az ivadékait tartalmazó fészek közeléből, így szaporodásuk hatékonysága jelentősen csökken. Tehát ezeken a védett, védelmezhető ívóhelyekben szegény horgásztavakon a “törpék” károkozása, elszaporodása elenyésző.

Dr. Váradi László

SZIE, Halászati Laboratórium

Gödöllő