Bolhák és sirályok
Hogy hogyan telik egy napom Barcelonában? A mai például azzal kezdodött,
hogy kinéztem a szótárból azt a mondatot, hogy "a barátnom bolhás lett",
bekentem az Imola friss csípéseit, aztán lementem beolvasni a házinéninek.
Maria de Carmen de la Fuentének zavaros disznószeme és egyensúlyzavaros
yorkshire-terrierje van. Dickens a fél karját odaadta volna egy ilyen
szállásadónoért! A zsugori asszonynak csaptelep- és gázkazánboltja van a
szomszéd utcában. Útközben eljátszottam a gondolattal, ahogy a mutatóujjamat
vádlón a mellének szegezem, és az arcába kiáltom: "bolhás pokrócot adott
nekünk, pedig elore letettük a hathavi lakbért. A saját költségére fogja
fertotleníttetni a lakást, maga vérszívó!" A mutatóujj-szegezést olyan
átéléssel próbáltam el, hogy kis híján nyakamat szegtem a meredek
csigalépcson.

Egy ilyen formás kis szöveg
biztosan mély hatást gyakorol rá, bár a jelenet erejét talán csökkenti, ha a
szöveget papírról olvasom. Márpedig képtelen lennék hirtelen megjegyezni
ennyi új spanyol szót. És mi van, ha válaszol?

A nagy morfondírozás közben oda is értem a csaptelepbolt elé. Mint az ilyen
feszült jelenetek elott szokásos, a lelkem hirtelen kiszállt a testembol, és
kívülrol követte az eseményeket. Már a benyitás sem sikerült igazán
fenyegetore, mert a terrier az ajtó mögött sziesztázott. Még külsobb
szemlélo talán inkább a "beosonás" kifejezést alkalmazta volna a látottakra.
A testem ezután odalépett a sunyin mosolygó se–ora de la Fuente elé, és
egyik kezében a jegyzeteit gyürmékelve, azt mondta neki: "van egy kis
probléma." A hárpia felvonta a szemöldökét. A testem ezután a következo
szavakat préselte ki (hevenyészett fordításban): "Bolhák vannak. A lakásban.
Az ágy. A barátnomön sok bolhacsípés." Belemélyedtem a jegyzeteimbe: "A
takarók. Régi. Ezért."

Az asszony megdöbbenést mímelt, aztán mondott valamit a testemnek, amibol az
egy szót sem értett, ezért elszállt a maradék önbizalma is. A sátáni no
gyoztesen mosolygott, aztán azt javasolta, hogy mossuk ki a takarót, attól
majd megfulladnak. A délután azzal telt, hogy különbözo drogériákban
válogatott megaláztatásoknak tettem ki magam. Nagy napjuk volt ez a
barcelonai kereskedoknek! A szerencsésebbek tanúi lehettek, ahogy
meglobogtatom a jegyzeteimet, és felolvasom a "Bolhák vannakÉ" kezdetu
beszédemet. A kiejtésemmel nem lehetett nagy baj, mert mindegyik eladó
alpári tónusban röhögött, de bolhaport, azt nem adtak.

Ami a horgászatot illeti, a pergetobotomnak már utazás közben nagy hasznát
vettük. Az elso éjszaka Velence mellett, Mestrében akartunk megszállni. Kora
este értünk a városba, ahol a helyiek tíz perc alatt megtörtek azzal a
vicces szokásukkal, hogy az angolul feltett kérdéseimre konzekvensen lassú,
tagolt, olasz nyelvu választ adtak. Ezután a foutca közepén kifogyott a
benzin. Szereztünk gyorsan egy olajoskannát, aztán benzint. Egy Hohes C-s
dobozból tölcsért fabrikáltam, letekertem a kanna kupakját, és a nadrágomra
zúdítottam fél liter szuperbenzint. Valamiért az a szó jutott eloször
eszembe, hogy "beömlonyílás". A stupid japán konstruktorök kicsiny rugós
csapóajtót terveztek a luk közepére. A felismerés nem tett boldoggá. "Be
kéne nyomni valami vékony, hosszúkás izével" - mondta Imola. Fél perc, és
megjelent a kedvenc DAM Exquisite Wobbler márkájú pergetobotommal. Tényleg
nem hoztunk magunkkal más vékony, hosszúkás tárgyat. Vérzett a szívem, de
kénytelen voltam ezzel benyomni a csapóajtót. Rémképeim szerencsére nem
váltak valóra, és a lakkot nem oldotta fel a benzin.

Az elso barcelonai délelott elmászkáltunk a kikötobe. A sok buta turista
mind a Kolumbusz-szobrot bámulta, én viszont rögtön kiszúrtam, hogy

közvetlenül
a felszín alatt
jó félkilós, domolykószeru halak napoznak.

Délután teljes felszereléssel vonultam ki a helyszínre. A terepviszonyok
gondos tanulmányozása után úgy döntöttem, hogy úszóra itt semmi szükség. A
damil végére kötöttem egy hosszú szárú horgot, rátuztem egy kockacukor
méretu kenyérdarabot, és bevetettem a móló lábához. A halcsapat lassan
körözni kezdett a csali körül. A legnagyobb, tapasztalt példány végül
elszánta magát, ráfordult a kenyérre, felgyorsított, aztán csalódottan
lemerült, mert egy sportos sirály megelozte. Bevágnom nem is kellett.
Legutóbb az Orczy-kertben gyereket sétáltató cigány családok körében arattam
ehhez fogható közönségsikert, amikor a kis betonozott szélu horgásztóban fél
óráig kerestem és fárasztottam egy hatalmas amurt, de ok nem
videokameráztak. A móló a legnépszerubb sétálóutca meghosszabbítása, és még
így, tél közepén is nyüzsgött a turistáktól. A sirály ötvenméteres,
függoleges kirohanással indított. A jól beállított féknek köszönhetoen nem
tépte ki a kezembol a botot. Kemény rántással próbáltam földre
kényszeríteni, amire hátborzongató vijjogással reagált. A helyzet aggasztóra
fordult. Nagyobb közönségem támadt, mint a háromlábú gitárosnak. Lázasan
kerestem a megoldást, de a szakirodalom nem ad semmiféle támpontot izmos
szárnyasok fárasztásához.

"Bassza kutya, elharapom a zsinórt" - gondoltam. A vadul rángatózó botot a
számhoz emeltem, majd a zsinórt - szokás szerint - két elso metszofogammal
próbáltam elreszelni. Sehogy sem sikerült, mert az orsón nem hagyományos
damil, hanem a horgász-urtechnológia friss vívmánya, a több ezer elemi
szálacskából font szuperzsinór volt. Az embergyuru közepén ekkor megjelent a
Guardia Urbana nevu önkormányzati eroszakszervezet két egyenruhás
munkatársa. "Mit csinál?" Ezt a spanyol mondatot még én is megértettem,
válaszolni rá viszont magyarul sem lett volna könnyu. Próbáltam egyetlen
kifejezo gesztusba suríteni, hogy "gondolhatják, hogy nem jókedvemben
ugrálok 300 japán között bottal a számban". Az egyik csendor ekkor
legnagyobb megkönnyebbülésemre elvigyorodott, és elohúzta a helyzet kulcsát,
a multifunkciós bicskát.

A múlt héten megismerkedtem Renatóval, a mexikói hotelportással. Úgy
állítottam be magam, mintha én lennék a süllozés nagymestere. Az o
országában szerencsére nem honos ez a halfaj. A jövo hétre nagy süllozo
túrát tervezünk az Ebro folyóra.

Szily László