A nem őshonos halfajokkal kapcsolatos problémák

Az utóbbi években mind természetes vizeinkben, mind pedig egyéb horgászvizeken megfigyelhettük egyes halfajok előretörését, elszaporodását. Magyarországon szinte nincs (néhány hegyi patak kivételével) olyan víz, ahol a következőkben említendő három faj egyike, vagy akár mind a három ne lenne megtalálható. Átkozódnak a horgászok, ha a giliszta, vagy a halszelet csalin néhány dkg-os törpeharcsát fognak, vagy a pontynak szánt kukoricát a kis ezüstkárászok állandóan csipkedik. Ugyanakkor feltünő egyes halfajok (pl. széleskárász) fokozatos eltűnése, nem is beszélve az ökológiai szempontból is fontos védett fajok visszaszorulásáról. A következőkben egy kicsit átfogó képet szeretnénk adni a három, talán legveszélyesebb halfajunk robbanásszerű elterjedéséről az utóbbi években, külön nem említve egyes gébfajokat, melyek hirtelen állománynövekedése valószínűleg néhány éven belül megáll és beilleszkednek hazai halfaunánkba. Nem készülünk az egyes fajok leírására, mivel ez minden halhatározó könyvben szerepel, inkább a napjainkban jelentkező érdekességekre és a veszélyekre szeretnénk felhívni a figyelmet, néhány vitatott kérdés tisztázásával.

Az ezüstkárász (Carassius auratus gibelio)

A legtöbb irodalmi forrás szeriint az ezüstkárászt 1954-ben hozták be hazánkba Bulgáriából, olyan vízterületek hasznosítására, ahol a ponty és más gazdasági haszonhalak alig termelnének, vagy elpusztulnának. További feltételezések alapján, e faj már Herman Ottó idejében élt Magyarországon (kövi kárászként írta le), illetve Romániából vándorolt be természetes úton. Az viszont tény, hogy 1990 előtt az ezüstkárásznak gyakorlatilag csak nőstény egyedeit találták meg hazai vizeinkben. Ezek a halak természetes szűznemzéssel szaporodtak, más pontyfélékkel ívtak együtt, de a fajidegen hímek spermiumai csak termékenyítették az ikrákat, de genetikailag nem vettek részt az utódokban. Tehát az ivadékok tökéletes klónjai szülőjüknek, illetve egymásnak. Bár ez a tudományosan leginkább elfogadott teória, nem magyarázza meg ezeknek az elvileg beltenyésztett állományoknak szélsőséges tűrőképességét.

Az ezüstkárász inváziószerű elterjedésének további magyarázata, hogy szélesebb táplálékbázist képes hasznosítani, mint sok más pontyféle. Tehát az iszaplakó szervezetektől, a vízközti planktonikus élőlényekig szinte mindent elfogyaszt. Újabb irodalmak ikra-, ivadékfalásáról is beszámoltak. Míg a legtöbb halfajnál egy szaporodási csúcsot (gradáció) jelentős pusztulás, majd az egyensúlyi helyzetbe való beilleszkedés követ, addig az ezüstkárásznál az össztömeg a korlátozó tényező. Tehát, míg az egyedek átlagsúlya csökken, addig az állomány létszáma jelentősen megnő. Általánosan elmondhatjuk, hogy az ezüstkárász bioindikátor szerepet töthet be, vagyis a közel fél kilogrammos átlagtömeg kiegyensúlyozott, még szabályozható helyzetet mutat, addig a 10 dekás átlagsúlyú állomány megjelenésénél a ökológiai egyensúly komoly veszélybe került.

A törpeharcsa (Ictalurus nebulosus)

Betelepítése Európába az elmúlt század végére tehető, míg hozzánk a század elején érkezett meg. Az újonnan (1980-tól) betelepített fekete törpeharcsa, bár kisebb külső jegyekben eltér a törpeharcsától, de biológiája, élőhelye, tapláléka hasonlónak bizonyult. Mindkét faj elsősorban iszapos medrű tavakban, lassú folyású folyókban, holtágak, csatornák vizében él. Egyes vízterületeket optimálisnak találva hihetetlen mértékben elszaporodott (Kiskörei víztározó). Az alacsony oxigéntartalmú, elmocsarasodó, sokszor szennyezésnek kitett vizeinkben az ezüstkárásszal és a razbórával együtt kizárólag ők képviselik a hazai halfaunát. A törpeharcsa táplálkozását kezdetben állati szervezetek és hulladékok fogyasztóinak írták le, ezzel szemben napjainkban egyre inkább mindenevővé válik. Ezt a horgászok is tapasztalhatták a kukoricával csalizott horgon jelentkező törpeharcsák esetében.

A kínai razbóra (Pseudorasbora parva)

Irodalmi adatok szerint az importált növényevő halak telepítése során került be hazánkba, a 60-as években. Magyarországi elterjedése már természetes módon zajlott le. E kis termetű faj igazi kára abban jelentkezik, hogy fogyasztja a zöld és kék algákkal élő planktonikus szervezeteket, elősegítve ezzel a vízvirágzást és gyorsítva az eutrofizációs folyamatot. Ellenálló-képessége talán nem olyan erős, mint az előbb említett két fajé, de még így is jelentősen felülmúlja sok hazai halunkét.

Mind a három faj esetén tűrőképességük mellett, szaporodási adottságaikban rejlik széles körű elterjedésük magyarázata. A razbóra és a törpeharcsa évenként többször, viszonylag kevés, de nagy méretű ikrát rak. A fészekbe rakott ikrákat a hím a kelésig, sőt még lárvakorban is védelmezi, a szükséges oxigén vízáramoltatásos biztosításával, a rossz ikrák eltávolításával és az ikra-, ivadékfaló állatok elkergetésével. Az ezüstkárásznál viszont, a hosszú tenyészidőszak (áprilistól augusztusig), a szakaszosan lerakott, nagyszámú ikra (akár 200.000 db/testtömeg kilogrammonként) biztosítja az utánpótlást.

Védekezés:

Első látásra talán a ragadozók telepítése tűnik a legkedvezőbb biológia védekezésnek. Az ezüstkárász esetében a vele hasonló környezeti feltételekhez alkalmazkodott csukaállomány növelésére kerülhet sor. Nehezíti a dolgot az ezüstkárász speciális viselkedése a ragadozó észlelésekor. A fenéken, vagy egyéb búvóhelyeken nagy tömegben gyűlnek össze, folyton kevergő, mozgó halmazt alkotva, amely megnehezíti a ragadozó táplálékszerzését.

A törpeharcsának, mint kistestű, tüskés úszójú, fenéklakó halfajnak még nem alakult ki hatékony természetes ragadozója. E faj ritkulása inkább a természetes, napjainkban kialakuló paraziták (kopoltyúférgesség), és bakteriális kórokozók megjelenésétől várható.

A razbóra fő fogyasztói közül a süllő és a balin sajnos nem él meg azokon az élőhelyeken (főleg a pontyos horgásztavakon), ahol leginkább szükséges lenne meggátolni a razbóra elszaporodását. Indokolt lenne kis testű ragadozók (kősüllő, esetleg feketesügér) telepítése, vagy a fiatal (első-, másodnyaras) csukák folyamatos pótlása. Természetesen ezen védekezések mellett gondot kell fordítani az élőhelyek vízminőségének lehetőség szerinti javítására, fenntartására.

Az előzőekben említett problémákról és a védekezés lehetőségeiről a horgászok, haltermelők és a kutatók képviselői fognak előadásokat tartani az idei év május 15-16-án megrendezendő ezüstkárász horgászversenyen (MAHOR 1998/12). Az első nap inkább résztvevők és a terep megismerésére szolgál, a tényleges versenyre, és az előadásokra vasárnap kerül sor.

Dr. Váradi László
Tóth Balázs
GATE, Haltenyésztési Labor

Vissza