Tivadar. 1998.

Hali, én nem tudtam, hogy a Tisza ilyen szép lehet. Karesz cimborám felesége már régóta szervez osztály-kirándulásokat a Felsö-Tiszára, Turistvándiba, Kölcsére, általában Tivadarban szállnak meg. Most ugy alakult, hogy az utolsó pillanatban sem tudtak autóbuszt szerezni, személyautókkal indultak kirándulni, tölem meg elkérték a cég furgonját, a csomagoknak.

- Hadd menjek veletek, legalább horgászok egyet... Ugy is lett, Karesszel elörementünk, mire az osztály megérkezett, mi már lepakoltunk. A szállásadónk kölcsönadott egy ladikot, felkötöttük rá a Thümmlert. - Igonyára menjenek, ha süllöt akarnak fogni. - Az hol lesz? - Majd meglátják, menjenek folyásnak. Megláttuk. Az ös-romlatlan meder, a májusi növényzet, a sebes-lassu vizek alakitotta part olyan környezetet teremtett, amit papiron nem tudok visszaadni.

Snecivel csalizunk, véghoroggal, csuszóolommal dobunk be egy-egy botot. Karesz a zsákjában kotorászik: - Induláskor nyomta kezembe a gazda, kóstoljuk meg. Meghúzom az üveget, aszaltszilva iz árad szét arcomban. Amugy köröm közül szalonnázunk, Karesz spicce a vizre bólint: - Akadt, szépen húz! Köröz a hal, a TeleFino irányit, lassan meglátjuk a zsákmányt, kölyökharcsa, olyan 2 kg-os. Karesz kiemeli, méregeti, és húzós sóhajjal visszaengedi: - Tilalom van, b....meg. Odébbállunk, de több kapásunk már nincsen.

Visszapöfögünk a faluba, kikötönk. A parton szerencsésebb sporik mutatják egymásnak zsákmányukat. Soha nem találkoztunk, de megismerik gazdánk hajóját, nagyot köszönünk. A szálláshelyen szalonnasütésre készülödnek, a párás estében fátyolfüst terül el az udvaron. - Fogtak-e valamit?- szólit meg a gazda, majd látva hosszu arcunkat, beterel a mühelyébe. A gyalupad felett harcsa, csuka, süllö trófeák, az egyik fogas egészben preparálva. - Ezt hol fogta, bátyám ...? - Hát a vizben... A fogas szemre is jóval egy méter feletti, valaha 15 kg-os biztosan volt. Iszunk rá egy nagyot, aztán jóéjszakát kivánunk. Akác- és orgonaillatban gondolkozom azon, hogyan lehet száz év különbség az emberek között ma Magyarországon.

Nyitott ablaknál aludtam el, a hideg-sötét reggeli csöndben hallatszik a gazda szöszmötölése az udvarról. Eltart kis ideig, mire felfogom, hol is vagyok. Érdekes, semmim sem zsibbadt, otthon ébredéskor nem vagyok ilyen laza. Karesz még huzza a lóbört, kimegyek a gazdához, segitek pár villa szénát szórni a lovak elé. Nagy barna szemükkel jól megnézikk maguknak, ki ez a pasi. Itatáskor elégedetten horrrkantanak, szörös csüdü, alacsony, hidegvérü jószágok, távoli rokonságban a muraköziekkel.

A gazda reggelizni hiv. Az udvari konyha falán az óra ötöt mutat, serpenyöben szalonnás-hagymás rántotta serceg. - Bátyám, ha meg nem sértem, kóstolja már meg, tavaly föztük- hozakodom elö a saját üvegemmel, magamban restellkedve, hiszen a tegnapi szatmári szilvával ez bizony nem veheti fel a versenyt. A gazda háromcentes poharakba önti az italt, asszonyának nyujtja elöször, lassan iszik, tünödve. - Eper, és még valami- nyilatkozik meg, tényleg: a nagyja eper, egy kis öszibarackkal, 52 fokosra sikerült.

- Merre indulnak ma?- kérdi, közben hagyja, hogy csepp poharat mégegyszer teliöntsem. - Jöjjenek velünk a kanyarhoz, meghúzzuk a vizet a nagyhálóval, piac van Gyarmaton. - Hát, ha nem vagyunk terhére... - No, költse fel a cimborát, hadd egyen, mert mindjárt itt a halászmester. Nem kellett költeni Kareszt, cigivel az agyarán ül az ágy szélén, bambul maga elé.

Nagy, békebeli halászbárkába ülünk, öten vannak a halászok, kezelünk mindenkivel, úgy ülünk, hogy ne legyünk utban. A nagy sarkantyu feletti kanyarban kötik ki a halót, a bárka nagy kört ir le, kiszállunk és a parton húzzuk a kötelet. A halászok melles csizmában a vizben, mi a parton. Egy-egy hal kiugrik a vizböl, de a nagyja bennmarad. - Elsö huzásra öt mázsa, csak feljebb kell menni- szól a mester, közben az emberek müanyag ládákba dobálják a halak javát. Keszegek, balinok, nagy busák, egy-két méretes süllö, nyurgapontyok, tizennégy szép csuka.

Most már utban vagyunk, ha nem is mondják. A második húzásra nem szállunk be, visszaballagunk a faluba. Nem szólunk, de tudom, hogy ugyanarra gondolunk: ennyi halat fél év alatt fognánk ketten. Kiállunk az alsó ruganyra, Karesz wobblerrel dobál, én tapogatok, ökle van tüzve a horgomra. Harmadik dobásnál mohó húzásra bevágok, táncos-fürge kösüllö akad, életemben elöször fogok ilyen szép halat. Még három akad, szinte ikrek, olyan egyformák. Karesz közben a visszaforgóból emel ki egy 2,5 kg-os feketehátu fogast. Nyolcat üt a harang, és már fogtunk halat, igaz, nem halászlébe való, pedig azt igértünk a gyerekeknek.

A házigazdánk a többi halásszal egy Roburba pakolja a halat, látják nálunk a zsákmányt: - No, mondtam én, hogy értenek hozzá- szól mosolyogva. - Lehetne halat venni?- kérdem, sóváran nézve a szép nyurgákat, az esti halászlére gondolva. - Lehet hát, de fogjunk inkább, majd megmutatom a helyet.

Ugy is lett, egy csendes, szinte álló vizü szakaszon álltunk meg. A gazda a kacsáktol elorzott fött kukoricát szórja a vizbe, elképesztöen közel a parthoz. Három szem átégetett kemény kukoricát kötöz cérnával a horgához és úszó nélkül engedi a vizbe. Mi Karesszal wagglerezünk, csontival, bolti etetöanyaggal, a csónak másik oldalán, a viz alig mozdul. Sürün van kapás, akad jászkeszeg, dévér, domolykó (ilyet se láttam eddig), de pontyot nem sikerül fogni.

A gazdának van egy jó kapása, recseg az orsója, forgatja a csónakot a hal: hét kilós amur akadt. Próbálkozunk tovább, még két amurt fogtunk, 17 kg volt összesen, továbbá 4 kg keszegfélét, a gazda pedig egy szép 3 kg-os nyurgát. Este halpucolás, alaplé fözés, passzirozás, forralás, evés, evés, evés. Mosogatni már nem volt tul nagy kedvem...

Udv: Ekker J.